"Az ultrahang olyan, mint Isten szeme. Mindent lát..."
Hogy milyen az éjszaka az 1-es Belen? Egy szóval kifejezve: rideg. Egy másik szóval kifejezve pedig: bizarr. Az öregek valójában a tátott szájjal alvás igazi bajnokai. Mindezt pedig olyan pózokban képesek megtenni, ami néhol már horrorfilmekbe illő. És köhögnek, és horkolnak, és jajgatnak, és krákognak. Nem tehetnek róla, de végeredményben sokszor halálhörgésszerű hangokkal töltik meg a zuglói éjszakát. Az osztály rendjére ilyenkor az éjszakás nővér vigyáz, aki fapofával bámulja a hosszú folyosót (Itt jön ki az épület praktikussága!), várva, hogy történjen valami. Az esetet pedig a kórtermek ajtói fölött elhelyezett kis lámpák jelzik. Ha ez pirosan ég, akkor ott esemény van, lehet menni beavatkozni.
Az éjszaka folyamán kemény egy órát sikerült aludnom, a mai napot pedig hajnali ötkor egy kémcsőbe pisiléssel kezdtem, megindító élmény volt. Egy órával később a napi első vércukormérés eredménye: 11,8.
A nap igazi indítása az osztályon a reggeli vizit. Dr. Fülöp 8 óra után nem sokkal meg is jelent a kórteremben, de Kálmi bácsi és a kisöreg megmozgatása után rám már csak egy aláírás erejéig volt ideje, amiben hozzájárultam mindenféle rám váró kezelés elvégzéséhez. „Tudja, a papír a fontos. Hogy a beteggel mi van, az nem lényeg, csak a papír a fontos” – mondta, majd elviharzott a reggeli megbeszélésre. Az iróniát az I betűnél kerestem.
"Szivacsa van? Tusfürdő? Törölköző? Hát maga meg honnan jött, hogy semmije nincs?" – kérdezte a nővér a kórtermünkben a kisöreget, mintegy felvezetendő a fürdés/zuhanyozás témakörét. Én pedig megint csak elgondolkodtam, hogy itt fekszik mellettünk egy olyan ember, akiről azt se tudjuk, honnan jött, azt se tudjuk, hová tart. Akinek tényleg úgy tűnik, hogy senkije és semmije nincs.
Mivel a reggeli késett, a szemeim pedig már kopogtak az éhségtől, a vizit után a földszinti büfében egy sonkás szendviccsel ütöttem el az ordító éhségemet. A hivatalos reggeli előtt egy szendvics csak nem okoz gondot, gondoltam, de tévedtem. A kórterembe visszatérve ugyanis a kórházi reggelim mellett a dietetikus várt. A magas, szőkésbarna, kleopátra hajú doktornő bemutatkozott, és elmondta, hogy ő lesz az, aki hiper-szuper tanácsokkal fog ellátni a cukorbetegekre vonatkozó diéta fortélyairól. Mondtam, hogy ha közben megreggelizhetek, akkor semmi akadálya, és jeleztem, hogy egy szendvics már a pocimban pihen, mire a doktornő erősen felhúzta a szemöldökét. Sok, ez sok lesz. A kórházi reggeli egy zsemléből, egy klasszikus Globus sertésmájkrémből és egy 2 decis tejből állt. Fél zsömlét és a májkrémet ehettem meg, tej nélkül. Ennyi lett engedélyezve a büfés, sonkás szendvicses gerillaakcióm után.
Elkeseredtem. Komolyan elkeseredtem, mert azt hittem, hogy reggelire kell sokat enni és este kevesebbet. De ha ez a sok, akkor vajon mi lehet a kevesebb?
Volt még egy érdekes intermezzo a mai reggel folyamán, ami ugyan nem kötődik a kórházi dolgokhoz, mégis adott nekem ma egy-két érdekes információt. Történt ugyanis, hogy a házban található újságosnál akartam venni egy Magyar Nemzetet amolyan „valamire csak jó lesz” alapon. "Sajnos ma már mind a két példányt elvitték" – közölte az újságos, majd a kérdő tekintetem láttán hozzátette, hogy ne lepődjek meg, mert a Magyar Időkből és a Magyar Hírlapból csak egy-egy eladásra kerülő példány érkezik naponta. Néztem nagyokat, aztán ha az összes példányszámot nézem, akkor végül is kijön a matek. Ez viszont – akárhonnan is nézem – ezeknek a napilapoknak a lassú haláltusája.
A dietetikussal való beszélgetésemet végül Lajos, a beteghordó szakította meg, aki közölte a délelőtti vizsgálataim menetrendjét: mellkasröntgen, majd kétlépcsős szemvizsgálat. "Csoportos utazás lesz, 10 perc múlva indulunk" – mondta, és 10 percmúltán valóban csinos kis turistacsoportként bandukoltunk az Uzsoki végtelen labirintusrendszerében. "Az ultrahang olyan, mint Isten szeme. Mindent lát. Persze fekete-fehérben..." Jó hangulatban telik az út.
Mestermunka a Központi Intenzív előtti folyosón. Állítólag napok óta csöpögött már a tető, amikor megjelentek a lelkes TMK-sok, és produkálták a klasszikus magyar megoldást. Azóta is csöpög, de már nem a földre, hanem az álmennyezet alá fellógatott félbevágott műanyag flakonba.
A mellkasröntgen nem tudom, mire kellett, a szemvizsgálatnak viszont eredménye is volt: a jobb szemem jó, a bal szemem -0.75-ös, a szemfenékvizsgálat a cukorbetegségből fakadó rendellenességet nem mutatott ki. A vizsgálatok közben 11 órakor megtörtént a már-már rutinszerű vércukorellenőrzés is, az eredmény: 15. Sokk. Az a minimális reggeli 11-ről 15-re nyomta fel a vércukromat, megint. Itt már kezdtem tényleg elszomorodni.
Egy óra körül aztán megettem a – már diétás – kórházi ebédemet: karalábés-répás zöldségleves + székelykáposzta. Ehhez nincs mit hozzátennem, aki ismer, az ismeri a káposztához való viszonyomat. Sajnos ezt is át kell értékelnem lassan.
A dietetikus doktornővel ebéd után folytattuk a beszélgetést. Jó hangulatban, egy szar témáról. Szóval került sok minden, és mivel nekem ez a terep sajnos teljesen új, ezért kérdeztem is bőven, de minden kérdésem korrekt válaszra talált. És hát jól megbeszéltük, hogy mennyire másként gondolkodunk a sörről. Én ugyanis egy korsó sört pont egy korsó sörnek látok. Ő viszont egy korsó sört pont egy korsó sörnek megfelelő alkoholként és szénhidrátként lát. Ez pedig egyik cukorbeteg diétába se fér bele. Konklúzió: Sör: 0, cukros sütik: 0, cukros üdítők: 0. És patikamérlegen kimért, grammra pontos adagok. Próbálom befogadni az információkat. Készülök.
Olyan ez, mint amikor szóban még mindenki nagy dérrel-durral áll ki a békéért, de a háttérben már mindenki tudja, hogy a háború elkerülhetetlenül közelít, és a háttérben már mindenki erre is készül.
A késő délután és az este további részében említésre méltó dolog nem történt. A hangulatomat úgy tudnám leírni, hogy enyhe optimizmusba hajlóan középszar. Az enyhe optimizmusra pedig talán a 17 és a 23 órás vércukoradatok adhatnak okot, a két érték sorrendben: 8,6 és 8,2. Azért ez utóbbi után este 11-kor 6 egység inzulint még belém vágtak, biztos, ami biztos.
