A 7/4-es beteg
[Előzmények, bevezető a beköszöntő posztban.]
Pakolok. Mintha nyaralni mennék, pólók, alsóneműk. Fürdőköpenyt nem vagyok hajlandó magammal vinni, pedig ahová megyek, ott ez a lét alapeleme. Kórházba készülök. Már fél 9 is elmúlt, mikor elindulok. A Zugló Hotel mellett elhaladva konstatálom, hogy szobalányt, recepcióst, reggeliztető pincért keresnek, magukat 3 csillagos prémium szállodaként bemutatva. Munkaerőhiány van.
Az Uzsoki utcai Kórház betegirányítói egyből az osztályra irányítanak: 2. emelet, jobbra. 1-es Belgyógyászati Osztály. Felérve azzal fogadnak, hogy épp összorvosi megbeszélés van, foglaljak helyet, fél óra. A megbeszélés után egy fiatal orvos jön hozzám, és a bemutatkozás után azzal búcsúzik, hogy megnézi az „ágyhelyzetet”, és mindjárt jön az infóval, hogy hová kerülök. Kisvártatva meg is jelent, és közölte a verdiktet: 7. kórterem, 4-es ágy. Így lettem én 2017. május 30-án az 1-es Bel. 7/4-es betege.
A kórterem rendezett, a hat ágyból hármon „laknak”, én költözök be negyedikként. A szobatársak mind idős férfiak, ketten közülük láthatóan nagyon rottyon vannak, a harmadik öreg középszar állapotúnak tűnik. A 3-as ágyon Kálmi bácsi az érkezésem után nem sokkal be is mutatkozott, és kínkeservesen jelezte, hogy a lába csúszik lefelé az ágyról, igazítsam meg. Persze rá volt tekeredve a katéter, meg amúgy sem értek én az ilyesmihez, szóval minimális próbálkozás után segítséget kértem. A segítség pedig Lajos, a beteghordó formájában meg is érkezett, aki egy „Na papa, mozduljon!” felkiáltással helyre is tette a rakoncátlankodó lábat.
Lajos izmos legény fekete, göndör hajjal. Ahogy a nővérek délelőtt mondták neki, ő az osztály latin szeretője. Lajos tipikus beteghordó. Vicceskedő figura, akinek be nem áll a szája. Állandóan beszél, ha egyedül megy a folyosón, akkor is.
„Varga doktornőhöz megyünk vizsgálatra. Csinos doktornő, pici keze van, ami az urológián nagy előny.”
Ilyeneket nyom, meg olyanokat, hogy:
„Lábakra vigyázni, különben nehéz lesz az élet. Habár van az épületben Trauma, azok majd előveszik a flexet, aztán megcsinálják. Azok mindent megcsinálnak.”
Az a fajta fickó, akinek a jelenléte már középtávon is erősen fárasztóvá tud válni.
A beköltözés után a kötelező adminisztrációs körök következtek. Először bemutatkozott a nappalos nővér, Anikó, aki a 20-as évei végén járó alacsony, szikár, szőkésbarna nő. A formanyomtatványok kitöltése után azzal búcsúzott, hogy bármi van, kérdezzek bátran, segít, ha tud. Ez után újabb papírok kitöltése következett egy adminisztrátor lánnyal. „Látom Békáson laksz. Én is ott laktam 23 évig” – mondta, miután visszahozta a papírjaimat. Most már ezt is tudjuk egymásról. Kicsi a világ.
A nővér a betegfelvétel után úgy búcsúzott tőlem, hogy a következő új ismerősöm az osztályon Dr. Fülöp főorvos úr lesz, de ő még ambulál, szóval rá várni kell. Így hát a hónom alá csaptam a reggel, még a Relayben vett Blikkemet, és behuppantam a folyosón egy dupla bőrfotelbe várni.
Az Uzsoki utcai Kórház 1-es Belgyógyászati Osztálya lényegében egy szinte végtelennek tűnő folyosó. A közlekedő egyik oldalán vannak a kórtermek és minden egyéb helyiség, a másik oldalon pedig székek, fotelek, asztalok, ablakok, radiátorok sorakoznak. A kórház alapvetően rendezett képet mutat, és ez igaz magára az osztályra is. A vizesblokkok elfogadható állapotban vannak. A látogatói WC-t is láthatóan igyekeznek rendben tartani, van bent WC papír, kéztörlő és fertőtlenítő szappan is, a helyzet tehát a többi magyar kórháznál látott képekkel összevetve mindenképpen jó. A kórháztermekben zömmel hat ágy van, de láttam négyágyasat is. A 10-es kórterem kétágyas, speciális, TV-vel és széffel van felszerelve. Nem kérdeztem meg, mit kell tudni ahhoz, hogy valaki oda kerüljön, de azt tippelem, hogy ezek az „extrák” „térítéses szolgáltatás” keretében járnak a TB-t fizető betegeknek. Van még egy dolog, amiről külön is meg szeretnék emlékezni. Az osztályunkon van két könyvespolc, rajta sok-sok könyvvel. Jópofa dolog, különösen azért, mert a sok szépirodalom mellett egész érdekes kortörténeti csemegéket is lehet itt találni. Összefutottam például az 1965-ös Újságolvasók Kiskönyve c. kiadvánnyal, ami különböző helyi és nemzetközi szervezetek leírása mellett a világ országainak statisztikai adatait tartalmazza. Lényegében egy nyomtatott Wikipédia 1965-ből.
Látogatói mosdó. Tűrhető állapotban van.
Ahogy teltek a fotelben az órák,azt vettem észre, hogy a helyzetem szemernyit sem változott, Dr. Fülöp pedig sehol. Jött viszont helyette délben az ebéd, ami újabb pozitív csalódást jelentett az internet „ilyen moslékkal etetik az embereket a kórházban” című posztjai után. A kétfogásos menü első fele zöldséges húsleves volt, a második pedig túrós tészta tejföllel, de természetesen cukor vagy szalonna nélkül. Azt kell mondjam, hogy a kórházi körülményeket mint nehezített pályát figyelembe véve mindkét étel korrektre és finomra sikerült, be is faltam őket kétpofára.
Az ebéd után aztán Dr. Fülöp is előkerült. Bemutatkozott, és mondta, hogy vár a vizsgálóban az _összes_ orvosi papírommal együtt. Na, itt jutott eszembe, hogy a reggeli sietségben az orvosi papírokkal teli dossziémat bizony otthon felejtettem. Nem volt mit tenni, bebattyogtam az egyetlen laborleletemmel együtt, minden mást pedig megígértem neki holnapra. A vizsgálat a szokásos betegéletút elmesélésével kezdődött, csuklótörések, térdrepedés, koponyaalapi töréses esetek elmesélése századszorra is. Meghallgattak, vérnyomást mértek, 153/94, ami az előző nap az SBO-n (Sürgősségi Betegellátási Osztály) mért 180-hoz képest akár egészen baráti is lehet. Aztán a székletem felől érdeklődött. Változott-e az utóbbi időben? Zsíros-e, bűzös-e? Az esetleges hasnyálmirigygondok feltárása miatt fontosak ezek, de értelmes választ nem tudtam adni, az ember nem méricskéli ezeket a dolgokat reggelente. Mindenesetre remélem, hogy nem a válaszaimra fog épülni a diagnózis, mert ha igen, akkor nagy baj van. A főorvos ezután megerősítette, hogy ez bizony cukorbetegség, és inzulin injekciókat fogok kapni. Valamint a lelkemre kötötte, hogy:
„Fogyni kell, sokat!”
Nyilván mondani könnyű. Ja, és mellesleg közölte, hogy a bentlétem időtartama simán lehet egy hét. Bingó!
Az orvosi csevej után enyhén deprimáltan érkeztem vissza a szobámba, ahonnan a takarító ki is küldött, mondván hogy most mosott fel, ne járjam össze. A kérés jogos, bár az arcomon látta, hogy nem tudok ezzel a nagy fertőtlenítéssel hirtelenjében mit kezdeni. „Nagytakarítást csináltam. Hajléktalanok voltak itt, és olyan bűz volt, hogy az eszméletlen” – hangzott a helyzetet tisztázó státuszjelentés.
A délután ismét eseménytelenül telt, az egyhangúságot csak néha törte meg egy-egy esemény. Ilyen volt az, amikor Kálmi bácsihoz látogató érkezett, a felesége.
„Hoztam neked túrós batyut, mert tudom, hogy azt szereted.”
Ezzel köszöntötte az asszony az igen-igen rossz állapotban tengődő öreget, én meg csak ültem, és hallgattam. És elmerengtem egy pillanatra azon, hogy milyen elemi erő sűrűsödött bele ebbe a mondatba. Benne van a törődés, a ragaszkodás, a szeretet, a gondoskodás. Benne van a figyelem, a jó szándék. Gyakorlatilag benne van az egész élet.
Furcsa dolog úgy kórházba kerülni, hogy az ember a legkevésbé sincs ágyhoz kötve, és a legkevésbé sem szorul gondozásra. Én most mégis így kerültem ilyen emberek közé, és tapasztalom meg percről percre, hogy az ember idősen, betegen milyen átkozottul kiszolgáltatottá tud válni. Legyengülve, köhögve, hörögve, sokan a tiszta és a zavaros tudat képzeletbeli határán egyensúlyozva pislognak, néznek, vegetálnak ezekben a kórtermekben. A katéter itt alapból jár, a kórteremben egyedül én pisilek WC-be, mindenki más a kis zacskóba végzi a dolgát. Aki tud, a pisis zacskóval csoszog, aki nem tud, az meg fekszik. És valahogy az egész osztályt átjárja az elmúlás elkerülhetetlen szomorúsága. A légkör, ami arra ébreszti rá az embert, hogy az élet bizony véges.
Jockey Ewing az Uzsokiban.
Az osztályon fekvő emberek többsége férfi. Ebből adódóan a látogatók többsége nő. Viszont ezzel kapcsolatban is egy érdekes dologra lettem figyelmes, méghozzá arra, hogy a zömében rossz állapotban lévő férfiakhoz zömében jó állapotban lévő korukbeli nők jönnek látogatóba. És miközben ezt figyeltem, eszembe jutott a statisztika, ami szerint Magyarországon a férfiak átlagosan 10 évvel korábban halnak, mint a gyengébbik – de úgy tűnik, hogy egészségesebben élő – nem képviselői. Lehet, hogy ennek a statisztikának a megtestesülése ez a jelenség? Vagy ez már csak belemagyarázás?
Nem tudom. Az viszont biztos, hogy Kálmi bácsihoz a nap folyamán többen is jöttek látogatóba. Ésa túrós batyu mellett hoztak epret, kekszet, de még alkoholmentes sört (!) is. Persze Kálmi bácsi nincs olyan állapotban, hogy ezeket mind bepusztítsa, így azok egyfajta hegyet kezdenek képezni az ágya melletti éjjeli szekrényen. Kíváncsi vagyok, mi lesz a sok finomság sorsa, én örülnék a legjobban, ha az öreg lenne olyan állapotban, hogy be tudja habzsolni az összeset, de ahogy látom a helyzet momentán nem így áll. A 7/6-on fekvő másik szobatársamhoz is jött látogató, és hozzám is ellátogatott anyukám. Amikor édesanyám bejött a szobába, a 7/2-őn fekvő bácsi felsóhajtott:
„Hát, úgy látszik, mindenkihez jönnek, csak hozzám nem…”
És tényleg, így, már 31-én hajnalban elárulhatom, hogy szegény kisöreghez tegnap valóban nem jött senki. Szomorú ez.
Délután 5 órakor aztán Anikó nővér törte meg a merengéseim sorozatát azzal, hogy akkor elkezdődnek a bentlétem alatti vércukormérések. A folyamatot 4 frakciós vércukormérésnek hívják, ami bonyolultan hangzik ugyan, de valójában egyszerű, mint a faék. Naponta négyszer mérnek cukrot: 6:00-kor, 11:00-kor, 17:00-kor és 23:00-kor. A mai első, 17 órai mérés 17-es vércukorszintet mutatott, ami után 6 óra körül meg is kaptam életem első, 4 egységes inzulin injekcióját. Konkrét diétát nem rendeltek el, és azt se mondták, hogy ezt vagy azt nem ehetem, szóval azt eszem, amit kapok. A mai nap a sorban következő ilyen pedig a vacsora volt.
Az ebédkor érzett szolid lelkesedésemet a vacsi kiosztásakor átmenet nélkül felváltotta az éhenhalástól való félelem furcsa, egyben frusztráló érzése. Sorolom, mit tartalmazott a vacsorás egységcsomag: 2 szelet kenyér, 1 szelet gépsonka, egy tasak méz. És ennyi, pont. A méz természetesen kérdés nélkül kihullott a repertoárból, így maradt a 2 szelet kenyér közé tett 1 szelet gépsonka, amit semmilyen körülmények között sem neveznék szendvicsnek. Mindenesetre ezt leküldtem, és még egy rendes szendvics is lement, amit délután vettem amolyan tartalék gyanánt, mert a hetedik érzékem már akkor azt súgta, hogy készüljek fel arra az esetre, ha a vacsorával esetleg nem lesz minden rendben. Ide tartozik még, hogy a vacsora után kiosztották az esti gyógyszereket is. Nekem egy piros tabletta jutott, meg az a háttérinformáció, hogy amíg itt vagyok, addig ez lesz az új vérnyomáscsökkentőm, a főorvos ugyanis kikukázta az előzőt. Szerinte ez jobb lesz. Vegyem be ezt, az előzőt pedig a bentlétem idejére felejtsem el. Slussz, viszlát.
A napra már csak egy dolog maradt az átlagembernek, az pedig az esti vizit. Ez pedig egy merő formaság, kb. azt nézik meg, hogy az ember úgy általában felkészült-e az éjszakára.
- Kér valamit éjszakára? (értsd: nyugtatót, altatót, hashajtót, ilyesmi.)
- Nem.
- Akkor jó éjt!
Nálam az esti vizit ennyi volt. És ez nagyjából a kórházban a lámpaoltást is jelentette, 9 óra magasságában az 1-es Belen beköszönt az éjszaka. A nappalos nővéreket az éjszakás váltja, a sötétedéssel pedig sötétbe borulnak a kórtermek is. Ügyeletes orvos van, ügyeletes nővér van, de ennyi. Nekem este 11-kor volt még egy cukormérésem, 14,2-t mutatott a műszer, amire be is nyomtak még egy inzulint.
A kórház pedig lassan ködös álomba merül. Egyedül az SBO nem áll meg, ott 7/24-ben megy a betegellátás. „Úgy tűnik, jött egy nyílt hüvelykujjtörésünk” – köszönti egyik orvos a másikat a liftnél. Az osztály folyosóján az utolsó villanyok is kialszanak. A nővér még telefonon adatokat egyeztet:
„Vadics Sándornak hívják. Nem Babits, Vadics…”
